Festéssel gyógyítani a lelkedet…
Nagyon izgalmas kaland, amikor festés közben rátalálsz a stílusodra, a kezedbe simuló technikákra, az ideális eszközökre és felfedezed, hogy mindezekkel tudod legjobban kitépni magadból azt a képet, ami majd felrobban, hogy végre kijöhessen!
Sokáig féltem hibázni, elrontani festés vagy rajzolás közben a képeimen bármit is.
Valahogy van az emberben egy görcs, hogy azok nem javíthatóak. Nem tudtam még rájönni, miért van ez ennyire beleégetve az emberekbe, de magamban is sok munkám volt vele, amíg kidolgoztam és néha még mindíg megjelenik az érzés.
Sokat kell ahhoz rajzolni-festeni, hogy ez elmúljon.
Sőt, nem is mindenkinek sikerül. Tudatosan kell kilapátolni magunkból újra, újra és újra, nem nézve, hányszor. Csak a célra szabad koncentrálni: vagyis arra, hogy elmúljon!
Ha viszont igen, onnantól egy szenvedélyes játékká változik a festés, ami visszakacag Rád!
Hogy is lehetne a festést megunni?
Szinte függőséget tud okozni egyrészt az, hogy ami képeket a fejemben látok, kidolgozhassam magamból, másrészt hogy ismét átélhessem ezt a flow-szerű tudatállapotot, ami semmihez nem hasonlítható megnyugvást ad. Ezek mellett pedig természetesen a képek festésének másik hatalmas áldása, hogy örömöt tudok okozni vele minimum egy embernek, de ha pl. egy párnak vagy családnak készül, akkor többeknek. Minden nap, ahányszor ránéznek majd a falon a kezeim munkájára, szeretném azt hinni, hogy elmosolyodnak, megállnak picit nosztalgiázni a szép közös emlékeiken. S ehhez a mini időutazásukhoz, ahol a lelkük boldog az emlékezéstől, hozzájárulhattam a munkámmal.
A festés munka vagy hobbi Nekem?
Munka? Hm! Sosem tudtam így tekinteni erre az egészre!
Sok munkára könnyedén tudok munkaként nézni, sőt, időnként nyűgként is, kötelező-utálatos-unalmas kötelességnek.
De a festésre, rajzolásra sosem! Hiszen bármi, ami az embernek örömöt okoz, pluszt ad, különleges élményekhez juttatja, az onnantól már nem munka, hanem legjobb esetben is hobbi, de sokkal inkább hivatás, küldetés, szenvedély, mánia!
